Your are in :

Blog

A TÁNC FUVALLATA

by

text description
Festival Nassim el Raqs, Alexandrie 2015 © Espace Darja

Számunkra az már fejlődést jelent, ha életben maradunk.” – válaszolja Emilie Petit, az alexandriai Nassim el-Raqs köztéri táncfesztivál alapítója és művészeti vezetője arra a kérdésemre, hogy az elmúlt hét év alatt hogyan és milyen irányba fejlődött a rendezvény.

A fesztivál 2011-ben, az egyiptomi forradalom évében indult, és – ahogy Emilie Petit-től megtudtam – a régióban az egyetlen olyan köztéri művészeti fesztivál, amely túlélte az elmúlt 6 évet. A költői nevű Nassim el-Raqs (A tánc fuvallata) elindításához azonban kalandos út vezetett. Emilie festőként kezdte pályáját, s már franciaországi tanulmányai alatt a „keresztezés”, az „átszelés” jelensége érdekelte, ezért pár év után otthagyta a bordeaux-i képzőművészeti akadémiát, és a gyakorlatban, mégpedig a hajózás gyakorlatában kereste az átkelés, a keresztezés lényegét, amikor egy vitorlás hajón művészeti laboratóriumot és alkotói rezidenciát indított. A 2007-2009 között futó Moutawassat projekt keretében a Földközi-tengert átszelő, kis halászfalvak és kereskedelmi kikötők között közlekedő hajó útjához meghatározott időre csatlakozhattak írók, audio- és videóművészek, fényképészek, zenészek, akik számára a földrajzi és fizikai mobilitás jelentette a kiindulópontot, ám saját művészeti gyakorlatuk felől reflektáltak a különleges alkotói szituációra.

„És most jön a történet személyes része – meséli Emilie –, ugyanis a hajó kapitánya a partnerem volt, és amikor egy nap szakítottunk, otthagyott Algériában, Annaba kikötőjében, én pedig otthon és művészi kísérletezésre alkalmas hely nélkül maradtam. Mivel a szakítás előtt azt terveztük, hogy Annabából Alexandriába hajózunk tovább, nem változtattam a terven, hanem felszálltam egy Alexandriába tartó repülőre – egyedül. Itt feltettem magamnak a kérdést: hogyan alakíthatnám át és tehetném tartóssá azt a fajta kísérletezést, amit a hajón folytattunk – válaszként pedig ’megírtam’ a Nassim al-Raqs-ot.” Emilie számára a fesztivál „megírása” nem csupán egy koncepció megfogalmazását jelentette, hanem a rendezvénynek a város életébe való beleírását is.

A fesztivál koncepciója 2011 óta követi azokat a főbb felvetéseket, amelyeket alapítója már a hajón megfogalmazott: a meghívott művészek meghatározott időtartam alatt és meghatározott helyszínen hoznak létre alkotásokat az adott helyzetre reflektálva – csakhogy ez esetben a tenger végtelenje és a hajó korlátozott tere helyett a város szövete jelentette a művészi munka kiindulópontját. A városi közegben megrendezett Nassim el-Raqs azonban gazdagabbá tette e koncepciót azáltal, hogy a művész, a helyszín és az alkotófolyamat között sajátos ökoszisztéma születik, s Emilie szerint e létrejövő és dinamikusan változó rendszer fontosabb, mint maga a mű, az előadás. Ugyanakkor az alkotófolyamat – a köztéren zajló munka révén – magában foglalja a folyamatos „kapcsolatépítés” és „kapcsolattartás” mozzanatát a helyi lakosokkal és intézményekkel, a rendőrséggel, a véletlenszerű közönséggel.

text description

Wild Descent @ Nassim El Raqs, Alexandria, 2017 © Hassan Barakat

A fesztivál 2011 óta megduplázta költségvetését, így a szervezők ma már nevesebb művészeket is meg tudnak hívni, mint a kezdeti években, ám Emilie nem ebben látja a valódi fejlődést, hanem abban, hogy „megőriztük a meggyőződésünket és az elkötelezettségségünket, hogy kitartottunk a forradalom alatt, a diktatúra visszatérése alatt, most pedig kitartunk a diktatúra szigorodása ellenére is.” Az egyiptomi politikai élet meghatározó eseményei természetesen a fesztiválra is hatással vannak, ám nem feltétlenül a programválogatás, hanem sokkal inkább az alkotómunka szintjén, amelyet az adott politikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági helyzet, az abból fakadó nehézségek és akadályok erőteljesen befolyásolhatnak.

A fesztivál 2011 óta megduplázta költségvetését, így a szervezők ma már nevesebb művészeket is meg tudnak hívni, mint a kezdeti években, ám Emilie nem ebben látja a valódi fejlődést, hanem abban, hogy „megőriztük a meggyőződésünket és az elkötelezettségségünket, hogy kitartottunk a forradalom alatt, a diktatúra visszatérése alatt, most pedig kitartunk a diktatúra szigorodása ellenére is.” Az egyiptomi politikai élet meghatározó eseményei természetesen a fesztiválra is hatással vannak, ám nem feltétlenül a programválogatás, hanem sokkal inkább az alkotómunka szintjén, amelyet az adott politikai, gazdasági, társadalmi és biztonsági helyzet, az abból fakadó nehézségek és akadályok erőteljesen befolyásolhatnak.

A Nassim el-Raqs a kezdetektől fogva minden évben kis volumenű (négy-hat projektből álló), ám köztéri jellegéből fakadóan széles közönséget elérő programot mutat be, amely elsősorban a kortárs táncra fókuszál, de rendszeresen hívnak meg más műfajban alkotó művészeket is. Emilie származása miatt jelentős a franciaországi társulatok, alkotók részvétele, de az elmúlt hét év programválogatásában szerepelt német, holland, spanyol, svájci, angol, amerikai, libanoni és elefántcsontparti művész is. A külföldi alkotók meghívásával a szervezők elsődleges célja, hogy azok a helyi művészeknek – a közös munka során – átadják a köztéri alkotásban szerzett tapasztalataikat, emellett pedig minden évben igyekeznek teret adni az egyiptomi fiatal művészek bemutatkozásának is. A meghívott alkotókkal több éven keresztül együtt dolgoznak, hogy valóban elmélyült munkák születhessenek.

Emilie Petit a 2017-es fesztivált érzi a Nassim el-Raqs hétéves története legjelentősebb kiadásának. A többségében francia-egyiptomi együttműködésekből álló programban szerepelt három köztéri táncelőadás, egy városi séta és egy kutatásalapú kiállítás, ám a rendezvény súlya elsősorban nem a válogatásban rejlett, hanem a projektek megvalósulásának politikai jelentőségében.

A fesztivál Olivier Dubois-nak, az ismert francia koreográfusnak és a Ballet du Nord igazgatójának Wild Descent című alkotásával indult, amelyben húsz egyiptomi táncos lépett fel, akiket Dubois nyílt pályázat útján választott ki. A Debussy Egy faun délutánja ihlette kétórás előadás tíz különböző helyszínen zajlott egy időben – kávézó teraszán, mozi előtt, boltban, a tengerparti sétány mellvédjén... A táncosokat élénknarancssárga „munkásoveráljuknak” köszönhetően könnyen észre lehetett venni az alexandriai utcákon és helyszíneken, ugyanakkor az a gesztus, hogy a koreográfus „szétszórta” a szereplőket a városban, egyfajta választ jelentett az éppen életben lévő szükségállapotra. Az előadás közepe táján, valamint a végén a táncosok összegyűltek egy-egy központi helyszínen: előbb a Corniche-on, vagyis a tengerparti sétányon, végül pedig az ikonikus Mahatat al-Raml állomásnál, amelynek lapos tetején adták elő a produkció erőteljes fináléját. Ugyancsak a várost, ám annak egy szűkebben behatárolt részét használta Mohamed Fouad egyiptomi koreográfus Poem of The Salty City című előadása, amely így Dubois produkciójánál kevésbé „szembetűnő”, viszont a helyi kontextusba beágyazottabb alkotás lett. Fouad táncosai a belvárosi utcák mellett a Kavafisz-múzeumon, valamint egy garázson/autójavító műhelyen vezették végig a közönséget – s míg Konsztantinosz Kavafisz egyiptomi görög költő egykori otthona, a múzeumként szolgáló felújított villa az alexandriai turistalátványosságok listájának élén áll, addig az utóbbi helyszín máshogyan határozza meg a városképet: a belvárosban is számtalan kisebb-nagyobb autójavító műhely található, „beékelődve” kávézók, ruhakereskedések, kis vegyesüzletek közé.

Érdekes módon a 2017-es fesztivál másik francia meghívottja, a grenoble-i Ici-Même társulat vezetője, Corinne Pontier – akárcsak Emilie – az „íráshoz” hasonlítja városi sétájuk alkotófolyamatát. A formáció már a 2000-es évek elejétől kezdve kísérletezik azzal a sajátos immerzív művészeti formával, amelynek lényege, hogy a bekötött szemű nézőket egy-egy „guide” vezeti végig a választott városi helyszínen, ám az egyes „párok” útvonala nem kötött, a guide menet közben improvizál, számára is ismeretlen, felfedezetlen irányokba viheti el a nézőt, miközben szokatlan, váratlan hangokat, illatokat keres és „nyújt át” a résztvevőnek. A séta során deszinkronizálódnak az érzékszerveink (amelyek szinkronját a mindennapi életben észre sem vesszük, de legalábbis nem elemezzük azt), a látás „hiányában” hallásunk és szaglásunk kiélesedik, ugyanakkor mivel a guide csupán a kezünket fogja, vagyis rendkívül kis felületen érintkezve irányít minket, a mozgásunkat, haladásunkat is tudatosabban kontrolláljuk. A minimális érintkezési felület ugyanakkor a guide-okat is segíti, akik „így szabadabban reagálhatnak mindarra, ami körülöttük történik, hiszen ők írják az útvonalat, ők írják a teret” – mondja Corinne az alkotófolyamatról. 

Az Ici-Même második alkalommal vett részt a Nassim el-Raqs fesztiválon: 2016-ban a város szegényebb és vallásosabb Kom el-Deka negyedében dolgoztak, egy évvel később pedig a belvárosban álló Francia Intézet árnyas kertjéből indulva a vasútállomás környékének árusokkal benépesített utcáit járták végig sétájukkal (a szervezők 2017-ben eredetileg a társulat egész éjszakán keresztül tartó Night Walk-ját tervezték bemutatni, ám arra nem kaptak engedélyt a hatóságoktól). Corinne szerint Egyiptomban dolgozva a séta adaptációja során a „hang-szüzsé” felépítése mellett rendkívül lényeges a kapcsolati és a szocio-politikai dimenziók feltérképezése, hiszen hangsúlyosan merülnek fel egyfelől a nemi kérdések (a guide-néző „párok” nemi és etnikai összetételének jelentősége), másfelől az európaitól lényegesen eltérő köztérhasználat kérdései (a privát tér és köztér „összemosódása”). Az alkotófolyamatnak éppen ezért rendkívül fontos összetevője a hosszabb időn keresztül tartó „jelenlét”, amelynek során a francia művészekből és az egyiptomi közreműködőkből álló csoport szokatlan tevékenységét a helyiek megszokják, azok beépülnek a mindennapi életükbe – megszületik az Emilie Petit által emlegetett „kapcsolat”, létrejön a művészek, a helyszín és az alkotófolyamat közötti ökoszisztéma.  

A 2017-es Nassim el-Raqs legerőteljesebb produkciójának mégis a nemzetközi együttműködésben született Shapers tekinthető. A projekt nyolc, az euro-mediterrán régióban működő és a kortárs tánc területén aktív szervezet (többek között a marseille-i székhelyű Ex Nihilo társulat, az alexandriai Rézodanse és Nassim el-Raqs Fesztivál, a sevillai Mes de Danza, a casablancai Espace Darja és a szarajevói Festival Zvrk) részvételével, EU-s támogatással indult, s az együttműködés workshopok, előadások, konferenciák több Földközi-tengeri városban megvalósuló sorozatát foglalja magába. A kooperáció gerincét azonban egy köztéri előadás jelenti, amely nyolc fiatal (egyiptomi, francia, spanyol és marokkói) táncos szereplésével, s az Ex Nihilo két koreográfusa vezetésével született, az alkotók pedig a produkciót minden városban az adott kontextushoz adaptálják. A bemutatóra a Nassim el-Raqs keretében került sor, s az alexandriai előadás azért is számít igen jelentősnek, mivel a táncosok nem a mindennapi élet helyszíneit, az utcákat, tereket, boltokat vették birtokba (mint a fesztivál 2015-es kiadásában ugyancsak az Ex Nihilo alkotói, valamint egyiptomi és marokkó táncosok közreműködésével és ugyancsak Shapers címen megvalósított előadás esetében), hanem a legnagyobb alexandriai mecset, az Abu el-Abbas al-Mursi melletti teret használták helyszínként. Ehhez a mecset imámjának engedélyére volt szükség, amelyet a fesztivál meg is kapott, ami azért rendkívül fontos momentum, mivel – ahogy Emilie fogalmazott – „Egyiptomban a kortárs művészet és az iszlám általában nem találkozik egymással, ebben az esetben viszont a mecset melletti tér egy olyan találkozás és alkotás terepévé vált, ami rendszerint nem lehetséges”. (Hozzá kell tennünk, hogy bár a szervezők az imám engedélyét megkapták, a rendőrség – a szükségállapotra hivatkozva – folyamatosan megszakította a próbákat, így a bemutatóra úgy került sor, hogy arra a táncosok csupán hat órát próbáltak a helyszínen, s az is kétséges volt, hogy a negyvenperces produkciót végig tudják-e játszani a rendőrség beavatkozása nélkül.) Az előadás kétségtelenül magán viseli az Ex Nihilo két koreográfusa, Anne Le Batard és Jean Antoine Bigot kézjegyét, ugyanakkor a nyolc fiatal táncos beleviszi az alkotásba saját stílusát, habitusát. A koreográfia a szólók, duók és csoportos jelenetek mátrixa, a táncosok egymás közötti viszonyainak folyamatos változása, küzdelem és egymás segítése, támogatása egyszerre.

A Shapers-t a Nassim el-Raqs után pár hónappal a szarajevói Festival Zvrk keretében is lehetőségem nyílt megnézni, ahol az előadásra a Történeti Múzeum szocreál épülete körülötti terület szolgált. Mivel – akárcsak az Ex Nihilo más előadásában – a helyszín fizikai, történelmi, társadalmi dimenziói és gazdagsága minden esetben meghatározza az előadást, az alexandriai és a szarajevói verzió lényegesen különbözött egymástól. Az egyiptomi helyszínen a többemeletes, gyakran félkésznek ható lakóépületekkel körülvett mecset melletti téren a nézők is a „színpad” körül helyezkedtek el, így az előadás egyfajta behatároltság érzetét keltette, ahol mintha a táncosok lendületes, energikus mozdulatait láthatatlan, de nagyon is érzékelhető „korlátok” akasztanák meg. Szarajevóban viszont az előadók teljes mértékben kihasználták a többsávos autóút mellett álló rideg betonépület körülötti tereket: az egyes jelenetek a töredezett lépcsőkön, a múzeumot az autóforgalomtól elválasztani hivatott mellvéd tövében, az épület mögött húzódó parkos területen játszódtak. Más előadás született, hiszen más jelentéssel bírtak az egymással „küzdő” szereplők vagy a nehéz követ cipelő táncos koreográfiája az iszlám és modern művészet találkozását lehetővé tévő alexandriai téren vagy a Szarajevó terhelt múltját jelképező robusztus múzeumépület előtt. 

Szerző: Nánay Fanni

Az idézett interjúkat a szerző készítette 2017. május 10-én.
A cikk létrejöttét a kairói Balassi Intézet és az In Situ Network támogatta.